A Meridiana interjúja Sir Professor Nigel Hawthorne meridiai származású Nobel-díjas közgazdászprofesszorral, akit Meridia függetlenedése kapcsán kérdeztünk.

Milyen érzései vannak az otthona függetlenedése kapcsán?

Azt hiszem, a legfőbb érzés, ami bennem van, a szeretet. Innen származom, életem első harmadát itt töltöttem, mindig jó szívvel gondolok vissza Meridiára, még akkor is, ha az élet máshová sodort végül. Egyúttal viszont aggódom is. Kicsit olyan ez, mint amikor a gyermekünk felnő és egyetemre kezd járni, vagy bekerül az első munkahelyére. Nagy lépés, de minden szülőnek gombóc van a torkában, még akkor is, ha ezek elkerülhetetlen részei a felnőtté válásnak. Féltjük, reménykedünk, hogy elkerüli majd a súlyosabb hibákat, amiktől nehezebb lesz az élet. Történelmi lehetőségnek tartom ezt a helyzetet.

Ön az utóbbi években számtalan cikket és tanulmányt írt az ország sorskérdéseiről, tagja a Királyi Közgazdasági Társaságnak, a Brit Akadémiának. Megkeresték itthonról, hogy segítse a gazdasági átmenetet a tanácsaival?

Nem, nem kaptam ilyen jellegű megkeresést, de úgy érzem, nem is lenne szerencsés tevékenyen részt vennem a folyamatban. Bár elsősorban Meridiainak vallom magam, egyúttal Brit kettős állampolgár is vagyok immár. Ott élek, a gyermekeim ott születtek. Nagy-Britannia az otthonom, míg Meridia örökké a hazám marad.

Olvasta a formálódó pártok programjait?

Igen.

Kérem mondja el, mit gondol.

Számtalan érdekes ötlet és gondolat szerepelt ezekben, amikhez nem vagyok hozzászokva. A régebbi demokráciákban immár sajnos elfogadottá vált, hogy a pártok programjai olyanok, mint a reklámplakátok az utcán. Senki nem hiszi el, hogy hirtelen szörfdeszkára pattanhat és csinos lányok veszik körbe, csak mert belekortyol egy üdítőbe. Ugyanígy viszonyulnak az emberek a választási kampányok programjaihoz.

Másfelől az az érzésem, hogy a formálódó pártok politikusainak fel kell nőniük a feladathoz. A legtöbb program világos irányvonalakat fest fel arra vonatkozólag, hogy merre kívánja vezetni az országot, csak azt nem látom, hogy mégis miből és hogyan tenné, ha kormányra kerülne. Ezt problémának tartom. Az újsütetű meridiai polgárokban még nincs meg az immunitás erre a fajta populizmusra.

Mondana pár példát?

Nézzük csak a NATO csatlakozás kérdését. Ha jól emlékszem, ez majd minden programban szerepelt, mint alapvetés. A csatlakozás egyik feltétele a hadsereg interoperabilitása, vagyis, hogy a haderő legyen legalább annyira fejlett, hogy együtt tudjon működni a NATO csapataival és be tudjon tagozódni.

Elég logikusan hangzik, hogy legyünk tagjai a nyugati védelmi szövetségnek, nem?

Természetesen, ez hosszú távon elkerülhetetlennek tűnik. Ugyanakkor ennek a költségoldala sehol nincsen hangsúlyozva. Nem nyilvános tanulmányokra hivatkozom, de talán elhiszi nekem. Egy ilyen mérvű haderőfejlesztés még 10-15 éves időtávon is 3-4 milliárd fontos, vagyis kb. 1000 milliárd koronás kiadással jár. Alsó hangon. Értelemszerűen, ha gyorsítani akarjuk a folyamatot, a költségek csak nőnek. Ez egy sokkolóan nagy összeg.

Nem bízik benne, hogy a politikusok ki tudják gazdálkodni ezt az pénz?

Nem akarok kibújni a válasz alól, de a kérdés szerintem nem ez. Azok az emberek, akik most meridiai politikusnak szegődtek, rendkívül tehetséges emberek, többségüket személyesen is ismerem és nincs kétségem afelől, hogy képesek véghez vinni egy ilyen léptékű programot. A kérdés inkább az, hogy amennyiben megteszik, honnan veszik el az ide allokált forrásokat.

Közgazdász vagyok, mi hozzászoktunk, hogy társadalmi szempontból csak rossz és rosszabb lehetőségek közül lehet választani. A költségvetés nem egy feneketlen bugyelláris, ahonnan kivesszük, amennyire szükségünk van. Vajon mit mondana az átlag polgár, ha közölnék vele, hogy mondjuk egy korszerű energiaprogram, vagy a közösségi közlekedés kárára kívánják elvégezni a szükséges haderőfejlesztéseket? Márpedig a nap végén valakitől el kell vonni ezt a pénzt.

Sokan bíznak abban, hogy a nemrégiben feltárt olaj és gázmezők jövedelme képes fedezni a kiadásokat.

Nagyon veszélyesnek tartom ezt a narratívát. Ez az ország aranytartaléka lehet, ha úgy tetszik, de sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. Az energiahordozók szektora egy rendkívül technológia- és tőkeigényes ágazat. Sok százmilliárd koronás beruházásokra van szükség és nekem komoly kétségeim vannak arra vonatkozóan, hogy jelenleg létezik-e olyan cég az országban, amely képes lehet teljes egészében kitermelni és feldolgozni ezeket az erőforrásokat. Hiányzik a szükséges tőke és szakértelem.

Átlagemberként furcsának tűnik, hogy ilyen borúlátó.

Ez nem személyes értékítélet. A közgazdaságtan ezt a folyamatot „resource-curse” -nek, vagyis nyersanyag-átoknak, vagy „holland betegségnek” nevezi. Számtalan példát tudnék mondani, Nigéria, Guinea, Angola. Mind komoly olaj, gáz, vagy gyémántvagyonon ültek, amely a nap végén csak a korrupciót, a magánvagyonokat és a belharcokat finanszírozta és hiperinflációt okozott, ellehetetlenítette az élelmiszer és feldolgozóipart. Intézményi garanciák és történelmi beágyazottság híján sajnos ez a forgatókönyv mindig riasztó. Itt kanyarodnék vissza a populizmus csapdájára. Venezuelában hasonló folyamatokat látok kibontakozni és rettegek tőle, hová vezet majd mindez.

Úgy tűnhet, mintha az energiahordozókat egyfajta nemzeti rontásként tüntetné fel.

Vannak jó példák is. Norvégia fantasztikusan használta és használja ezt a lehetőséget. Mondanám, hogy kövessük az általuk kitaposott utat, de alapvető különbség a mi gyarmati státuszunk, amiből most lépünk ki.

Milyen hasonló csapdákat lát még? Hogyan lehetne őket elkerülni?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert bár nem lesz népszerű, amit mondani fogok és természetesen rosszindulatú inszinuációknak is helyet ad majd, de szerencsére nem vagyok politikus, így ezeket elengedhetem a fülem mellett és a népszerűségi indexem sem hat meg.

Hogy válaszoljak a kérdésére: úgy gondolom, lehetőségként kell tekintenünk a volt gyarmati kapcsolati rendszerünkre és nem olyasfajta dologként, amit megtagadnunk és eltaszítanunk kell magunktól. Értem és támogatom az ország függetlenségi igényét, ennek meg kellet történnie. De bízom benne, hogy nem nézünk majd rossz érzéssel vissza a történelmünknek erre az időszakára, ahogy azt Kelet-Európában teszik - megjegyzem joggal -. A tőke, a technológia, az intézményrendszer, a katonai hagyományok, amikre szükségünk van, mind ott vannak, csak implementálnunk kell őket. A csapda a populizmus, a nacionalizmus, az érzelmi alapú politizálás. Hiszek benne, hogy Meridia népe felnő a feladathoz, még ha nem is láttam erre túl sok valódi példát sajnos.

Mit mond azokra a hangokra, amelyek önt a brit neokolonializmus ügynökeként ábrázolják?

Ezek a karikatúrák mókásak – ha jól emlékszem, a Vasrévi Munkáshíradóban brit zászlós csokornyakkendőben ültem egy kupac aranyon, miközben őfelsége kesztyűbábozott velem -, de értem a mögöttük lévő dühöt és feszültséget is. Sokak számára én csak egy teát kortyolgató brit vagyok, aki véletlenül a szigeten született és aki a meridiai emberek vérét szívná.

Szokott teázni?

Ki nem állhatom az ízét.

Lát olyan politikai formációt, vagy programot, amely mellett jó szívvel ki tudna állni?

Nem vagyok politikus, nem kell eladnom egyik párt programját sem. Emellett van egy olyan érzésem, hogy egy jelentős réteg számára a legrosszabb ajánlólevél lenne az én lelkesedésem, de megpróbálok válaszolni önnek.

Két olyan párt van, amely programjainak bizonyos elemeivel tudok azonosulni. Elsődleges, hogy az emberek megértsék, hogy az ország függetlensége lehetőség és felelősség is egyben. Fel kell nőni a feladathoz. Minden erőmmel azon vagyok, hogy az ország gondolatformálói ne kihasználják a populista szólamokat, az alantas ösztönöket, hanem harcoljanak ellenük. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy ez az ország egy emberöltőnyi idő alatt regionálisan is komoly tényezővé válhat és valódi jólétet teremthet. Ennél lejjebb nem szabad adnunk.

Akkor az interjú végére az utolsó komoly téma. Ön díszdoktora három nemzetközileg is elismert egyetemnek. Mit gondol a hazai oktatás helyzetéről?

Ez a téma talán még a gazdasági elgondolásoknál is fontosabb, de sajnos nem vagyok szakértő ebben a kérdésben és a számokat sem ismerem pontosan. Egy dolgot tudok: azok az ágazatok, ahol komparatív előnyünk van a versenytársainkhoz képest, azok mind rendkívül nagy tudásszintet igényelnek. Gyógyszeripar, energiahordozók, borászat, pénzügyi szolgáltatások. Talán egyedül a turizmus és a vendéglátás a kivétel, ahol neki lehet kezdeni anélkül, hogy az ember különösebben sokat ült volna az iskolapadban, vagy megörökölte volna a szükséges tudást.

Úgy tűnhet, hogy hazabeszélek, de az ország jelenlegi szellemi elitje mind a brit akadémiákat járta ki. Ezer szállal kötődünk ehhez a közeghez és kötelességük, hogy ezt a tudást és a tudás megszerzésének ezt a lehetőségét idehozzák és elérhetővé tegyék, ha lehetőségük van rá és elhiheti nekem, van lehetőségük. Ez egy rendkívül tehetséges nemzet és a legkiválóbb oktatással elégedhet csak meg, én ebben hiszek.

Nem gondolja, hogy egy széles rétegek számára elérhető oktatási rendszer kialakítása fontosabb lenne?

Pont ez az a téma, ahol nem szabad „vagyokban” fogalmazni. Az elitképzésre és a tömegképzésre is szükség van.

Emlékeztetném az interjú kezdetén elhangzottakra, miszerint nem lehet mindent kifizetni…

Touché. Most megfogott. Ugyanakkor, ha van olyan terület, ahol biankó csekket állítanék ki a kormány részéről, az az oktatás.

De mindenképpen szükséges egy Cambridge nevével fémjelzett akadémia, hogy kellően magas tudásszintet sajátítson el a lakosság legtehetségesebb része? Nem lehetne inkább Meridiai Állami Főiskola?

Általában igyekszem differenciáltan fogalmazni, de most a válaszom: nem.

Fejtse ki kérem, aztán elengedem.

Írtam egy tanulmányt erről, megtalálható az Oxfordi egyetem könyvtárában, terjessze itthon, kérem.

Össze tudná foglalni? Én nem hiszem, hogy a keményen dolgozó polgárainktól elvárható, hogy akadémiai professzorok értekezéseit olvasgassák a szabadidejükben.

Beesne a lapszám, ha lehozná, igaz? – /nevet/ – Rendben. Elitistán fog hangzani és megértem az ezzel kapcsolatos ellenérzéseket. Higgyék el, hogy azért mondom, mert ez az igazság. Egy egyetem nem csupán épületekből, könyvtárakból, címerekből és tantervekből áll, hanem az ott dolgozó kutatók generációkon átívelő tudásából. Ezeket évszázadok alatt halmozza fel egy intézmény. Keserédes dolog, hogy mi ezt nem tehettük meg magunk, hisz nem voltunk önálló ország. De karnyújtásnyira tőlünk mindez elérhető közelségben van.

Hiszek benne, hogy Meridia elég okos lesz, hogy a vélt szuverenitás gőgje, a nemzeti büszkeség illúziója nem veri önkéntes békjóba, ahogy ez számtalan országban megtörtént. A valódi függetlenség az önálló, jól képzett szakembergárdában gyökerezik. Nem abban, hogy réz csillag van a helyi egyetem címerében, vagy aranyoroszlán. Ahogy korábban kifejtettem, nincs száz évünk arra, hogy ezek az intézményi struktúrák itt kialakuljanak, ha ez egyáltalán lehetséges manapság.

Kíván bármilyen végszóval élni?

Utálom a hangzatos blődségeket, úgyhogy csak annyit mondanék, melegen ajánlom a fővárosi krikettcsapatnak, hogy ebben az idényben összeszedjék magukat végre.